A szigetre zuhanók számára a mesterséges társadalmi szerepek, amelyek többnyire csak korlátozták őket, itt eltűnnek, és megjelenik annak lehetősége, hogy felfedezzék az élet rejtélyeit és saját benső minőségükkel összhangban bontakozzanak ki.
Scorsese regényadaptációja néhány érdekes gondolatot vet fel a vallások és civilizációk közötti kapcsolat, valamint a keresztény ember személyes sorsát illetően. A filmben a civilizációk találkozásából születő furcsa paradoxonokon, és a belőlük következő vívódásokon van a hangsúly.
A film igazi mottóját Grey szájából hallhattuk: „próbálj meg nyitott lenni”. De vajon mire? Az újra? Az ismeretlenre? Vagy inkább egy alvilági állapotra, amit a Greyhez hasonló szenvedő lelkek kórként terjesztenek a világban?
Az ifjú pápa személyében egy olyan karakterre lelhetünk, akivel szinte teljes mértékben azonosulni tudunk, és akinek köszönhetően néhányakban talán újra felébredhet az egyház, a hagyományok és Isten iránti tisztelet.
Különös, hogy a 3D egyáltalán nem azt a benyomást adja vissza, mint amit a hétköznapi életben tapasztalunk. A 3D-ben ugyanis bizonyos alakok sokkal kiemeltebbek a többihez képest. Ennek hátterét vizsgáljuk.
Egy valamit megköszönhetünk Tom Hoopernek: hogy bepillantást engedett az érzelmi tömegmanipulálás boszorkánykonyhájába, ahol a világ történéseit kikeverik.
A Mustang versenyben volt a 2016. évi Oscar-díj várományosaként a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, a jól ismert Saul fia egyik vetélytársaként. Öt lánytestvér sorsán keresztül mutatja be a konzervatív Törökország hagyományait és az ezekben a közösségekben élő – szerintük persze sínylődő és a végtelenségig kiszolgáltatott – fiatal nők helyzetét.
Ahogy azt a filmipar uraitól elvárhatjuk, kötelező jelleggel kapjuk meg az ügyesen árnyalt antirasszista gyorstalpalónkat, egy kis buziskodással fűszerezve és a társadalmi osztályharcok amoralitásának köntösébe csomagolva. Valójában nincs semmi meglepő ebben a fércműben, pontosan végrehajtja azt, ami a rendeltetése. Filmművészeti igénytelenséggel tömi be a posztmodernségtől kipállott szájakat.
Mára már valóságosabbnak, szerethetőbbnek és csodálatraméltóbbnak gondolják az idegen bolygóról érkező cicanadrágos pojácákat, a gamma-sugárzással és radioaktív rákfenével fertőzött szörnyszülötteket, az elmeprogramozással és kemikáliákkal felturbózott náciverő katonákat és az egyenlőség mindenhatóságát hirdető nyomoronc mutánsokat.
Korunk nagy áltekintélyéről, Steven Hawkingról nem rég giccses film készült, amit rengetegen néztek meg és hullattak érte könnyeket, ki együttérzésből, ki a kétórás tömény szentimentalizmus elviselhetetlensége miatt.
Ezt a cikket azért jelentetjük meg, hogy érzékeltessük, profi rendezéssel, jó színészekkel és egy vagány stílussal olyan negatív, társadalom-romboló eszméket lehet eladni a közönségnek, amiket legtöbbek nem is tudatosítanak. Quentin Tarantino ezen deviáns eszmék terjesztésében élen jár.
Nem célom megvizsgálni, honnan és mely korból ered e különös lény mítosza, inkább arra kívánok rámutatni, milyen elképesztő divat tárgyává vált manapság e pár évtizede még szörnyűségesként és ellenségesként ábrázolt rém.
Kik a jedik valójában? A jedi lovagok tulajdonképpen „júda” lovagok, azaz harciasan keresztényellenes és bosszúszomjas zsidók, akik nem fogadták el Jézust kiválasztottként és megváltóként.
A videoklipek egyre nyíltabban élnek sátánista és/vagy szabadkőműves szimbólumokkal, deviáns viselkedésmódok bemutatásával. Ezek terjesztése ellen nem csak az egyház, nem csak a kormány nem tesz semmit, de általánossá válásuk miatt még az a néhány magát józan gondolkodónak tartó ember sem látja annyira veszélyesnek, mint amilyen valójában.
