Puzsér Róbert szót kért, de minek?

Könnyek potyognak a szememből a Magyar Nemzethez frissen igazolt Puzsér Róbert bejelentkező sorai láttán. Beszámolni is nehezen tudok róla, meghatottságtól remegő ujjaim még néha billentyűt tévesztenek. Soha nem láttam a görcsös cinizmus és a kenetteljes ájtatoskodás ilyen egyedülálló párosítását. A „hülye vagy, de azért szeretünk” szlogennel fémjelezhető stílusának és a műveltség némi jelét mutató személyiségének köszönhetően ügyesen felkapaszkodó Puzsért mindezidáig nem akartam bántani, hiszen elég féreg akad így is a közéletben, akik megérdemelnének egy-két jól irányzott verbális arcon rúgást. Csakhogy a liberálisok trójai falovaként tevékenykedő

Puzsér már sokadjára olyan kérdésekbe üti bele az orrát, amikhez egyáltalán nem ért. Ráadásul ezt az általa kitalált „szélsőközép” kínosan és gyanúsan pártatlan álláspontjából teszi.

Puzsér félti Európát és a kereszténységet. Azt az Európát, ami a francia forradalom óta saját ürülékében fetreng és vergődik, és azt a kereszténységet, amely a második vatikáni zsinat óta saját tanításait tagadja meg. Mitől félti ezt az agyonmodernizált, agyonindividualizált erkölcsi romhalmazt, amit Európának nevezünk? Ezt az értékeket és a szentséget már hírből sem ismerő „szarkupacot”? Az iszlámtól. Igen, jól hallottuk. Nem a hagyományellenesség mindenfelől mindenfelé terjeszkedő ügyvivőitől, nem a vallások – a világ minden táján, így nem csak az iszlámban fellelhető – félreértőitől és félremagyarázóitól, nem a tévutat követő szekták kóros terjeszkedésétől (pl. Hit Gyülekezete) és nem a liberális hegemónia fizikai kínzásoknál is durvább agymosodájától, hanem az iszlámtól.

Puzsér jobbra és balra is irányzott, legtöbbször az erőltetett önigazolás jellegzetességeit magán hordozó pofonosztásának hevében végül mégis csak beigazolja, hogy

jobban érzi magát a baloldal langymelegében, semmint hogy szembenézzen a valódi, jóllehet „eredetiségét” kissé háttérbe szorító problémával.

A hangzatos „szélsőközép” diadalszékéből kinyilatkoztató Puzsér, ha már méltónak tartotta magát, hogy hozzászóljon a témához, vehette volna a fáradtságot, és utánanézhetett volna a legújabb Magyar Hüperiónban az „iszlámprobléma” alapvető szempontjainak. Nem árulunk el zsákbamacskát azzal, ha elmondjuk, bemutatkozó szösszenetével még a felszínét sem kapargatja annak a kérdésnek, amit mások már jóval körültekintőbben és jóval korábban tárgyaltak nála. Talán pont ő az, akinek az ajtaján nem „kopogtatott” még az a bizonyos „valóság”?

puzser01Persze mit is várhatunk attól, aki most ébredt rá, hogy az Echo TV-n és az ATV-n túl is van valóság? Csak a hülye nem veszi észre, hogy a modernitás, a kereszténység, az iszlám és a hagyományok vonatkozásában már régóta létezik egy olyan értelmezési horizont, amely messze felülmúlja a Puzsér által képviselt, aktualitásokon való hüledezést, és a nyugati deviációk felé mutatott, megalázó kompromisszumokba való kapaszkodást.

Van valami kétségbeejtően baljós abban, amikor Puzsér egyenesen odáig merészkedik, hogy homoszexuálisokat és feminista nőket védelmez a „kegyetlen iszlámmal” szemben, avagy nem veszi észre, hogy éppen ezzel a kijelentésével rúg egy óriásit abba a világba, amit álszent módon védelmezni próbál.

Az iszlámról tehát van nyilvános beszéd Magyarországon, még ha nem is hajlandóak némelyek felfigyelni rá. Ám, amit még fontosabb leszögezni, hogy jelenleg Európában első-, másod- és harmadsorban nem az iszlám megjelenése a fő probléma, hanem az, hogy a deviáns modernitásnak köszönhetően a Nyugat elvesztette azt a vallási bázist, ami védelmet nyújthatna számára a vélt vagy valós fenyegetésekkel szemben. További gond a bevándorláskérdés, az alacsony kasztú és értelmű arabság beáramlása, a fajkeveredés problémája, ami szintén vallástól függetlenül kezelendő szimptóma. Enélkül helyes ítéletet nem hozhatunk a világról. Mert álkeresztény alapon lehet itt papolni Európa megvédelmezéséről, meg az eredeti elvek szerint követett iszlámot is lehet démonizálni (érdekes, hogy az arabok lecsúszott képviselőit sosem éri ilyen vád, csak a vallást), csak aztán ne csodálkozzunk, ha még nagyobb szart kavarunk, mint amekkorából menteni próbáltuk az egyszeri embert. Értem én Puzsér példamutató igazságérzetét, csak nem sokat ér a dolog, ha közben hiányzik az igazság értése. Egyébként is, sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy

a technokrata társadalom dilettánsai közt vígan elszörföző médiaguruként immár jól kitaposott egzisztenciájának féltéséből szólt hozzánk, és nem azért, hogy bármin is érdemben javítson.

Puzsér végül – aki nem mellesleg a divatbuddhista szarkeverő, Farkas Attila Márton puszipajtása –, érvei fogytán, Jézus Krisztus nevével hozakodik elő. Bár ne tenné. A nyílt őszinteség hiánya sehol sem olyan ordító a cikkben, mint éppen itt, az elvileg legfontosabb ponton. Jó lenne, ha Krisztus neve nem csak halomra gyilkolt emberek sajnálatos hírére vagy bevándorlási statisztikák láttán derengene fel néhányakban. Ha Krisztus nem csak retorikai eszköztáruk egyik szépen csillogó eleme lenne. Ha már kereszténység, a szentimentális hatásvadászat izzasztó melegében Puzsér talán elfelejtette, ha tudott róla egyáltalán, hogy az Evangéliumban ilyeneket is mondanak, már ami az iszlámhoz való viszonyulást illeti:

„Mester, látánk valakit, a ki a te neveddel ördögöket űz, a ki nem követ minket; és eltiltók őt, mivelhogy nem követ minket. Jézus pedig monda: Ne tiltsátok el őt; mert senki sincs, a ki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem.” (Mk 9,38–39)

Nem az iszlám veszélyes, hanem a milliónyi arculatban megmutatkozó emberi gyarlóság. Az egyértelmű tény, hogy Európát nem akarjuk és nem is akarhatjuk iszlamizálni, a valódi iszlám felé mutatott tiszteletünkön nem változtathat. Az esetlen puzséri színjáték helyett inkább ezekkel a megfontolandó gondolatokkal búcsúznék az olvasótól.

Réb István

Facebook Comments