Miután kifacsarta a nő testét, kifacsarta a lelkét is, megteremtve így a bestiát. A boszorkányt. A női létezés sötét oldalát. A bosszúszomjas, alattomos és jégszívű szörnyeteget.
A szenzációra éhes tömeg nem érti, hogy lehet az, hogy egyesek nem ünneplik reflexszerűen, és nem ájulnak el egyből a legújabb iPhone-tól, az önvezető Tesláktól vagy a Mars kolonizálásának ötletétől.
A szigetre zuhanók számára a mesterséges társadalmi szerepek, amelyek többnyire csak korlátozták őket, itt eltűnnek, és megjelenik annak lehetősége, hogy felfedezzék az élet rejtélyeit és saját benső minőségükkel összhangban bontakozzanak ki.
Minden stratégiáról és vezetésről írt divatos könyv, ami a könyvesboltok polcait és a bestseller listákat díszíti, a valódi vezetés szempontjából tökéletesen értéktelen.
A modern vállalatokkal szöges ellentétben állnak az organikus szervezetek. Az előbbi gépies, élettelen, és a hanyatlás jegyében, az utóbbi élettel teli és a transzendencia jegyében áll.
Scorsese regényadaptációja néhány érdekes gondolatot vet fel a vallások és civilizációk közötti kapcsolat, valamint a keresztény ember személyes sorsát illetően. A filmben a civilizációk találkozásából születő furcsa paradoxonokon, és a belőlük következő vívódásokon van a hangsúly.
A Heinekennél nemcsak a vörös csillag, hanem egyéb utalások is azt mutatják, hogy cég vezérei vonzódnak a negatív jelentéstartalommal bíró okkult szimbólumokhoz.
Az indítékelemzők és a szimbólum-manipulátorok egyesítették képességeiket, s a rendelkezésükre álló dollármilliók birtokában bámulatba ejtő, s néha aggasztó együttest alkotnak. Az élet felszíne alatt végzett műveleteik révén kezdenek akkora meggyőző erőre szert tenni, amely jogosulttá teszi a nagyfokú aggodalmat.
Az, amit a modern menedzsment erőszakosan vagy trükkösen próbál elérni, az organikus szervezetekben mintegy „magától” megvalósult, csakúgy, mint az, amit meg sem próbál elérni: lehetővé tenni az önmegvalósítást.
