Mustang kritika

„Éltem pusztítottam, sors útját jártam, / Százezernyi gond van minden dolgában. / Távollét tűzhelyén, szerelmes lángban / Perzselődött bensőm, mint a pokolban. / Olykor, mint a koldus, útnak eredtem, / Vagy Medzsnún-köntösben pusztát kerestem, / Szerencsém hajszolván az idegenben, / Kínokat szenvedtem és hánykolódtam.” (Ásik Dertli – Tavaszi árvízként)

Musztáng. Beszédes cím. Kimondva hangosan vagy csak magunkban némán, máris megjelenik lelki szemeink előtt az amerikai pusztaságok apró termetű, elvadult lova, mely egykor hű társa volt az embernek, hogy aztán elszabadulva, közösségekbe verődve nyargalja keresztül-kasul a végtelen vidéket.

Deniz Gamze Ergüven török rendezőnő címadása sem véletlen: egyszerre utal ez – a nyugati nőhöz képest viszonylag későn – a „felszabadulás” útjára lépett modern török nő minden konvenciót felrúgó, minden értéket, minden hagyományt béklyóként értelmező és abból szabadulni kívánó, önmagából kifordult látásmódjára, és utal ez a messzi, számára még rejtélyesnek tűnő, szabados amerikai nőre, aki széles mosollyal, csábító alig-ruhákban ölelkezik az utcák és magazinok plakátjain, miközben talmi szabadságélményeket hirdet.

A Mustang versenyben volt a 2016. évi Oscar-díj várományosaként a legjobb idegennyelvű film kategóriájában, a jól ismert Saul fia egyik vetélytársaként. A balliberális szemléletű női oldalak persze ódákat zengtek róla és az egekig magasztalták, hiszen öt lánytestvér sorsán keresztül mutatja be a konzervatív Törökország hagyományait és az ezekben a közösségekben élő – szerintük persze sínylődő és a végtelenségig kiszolgáltatott – fiatal nők helyzetét. Mindennek ellenére azt kell, hogy írjam, nem rossz film ez, sőt, talán még tetszett is. Olyan ez az alkotás, mint egy szimbólum, amit belső irányultságunk és a világról alkotott képünk tükrében értelmezünk. Lesz majd, aki elnyomást és terrort, könnyeket és szomorúságot, elmaradottságot és megaláztatást talál benne. És lesz majd, aki szépséget: irigylésre méltó, bensőséges és összetartó női közösségeket, amelyek nyugaton szinte ismeretlenek lehetnek. Olyan féltő és óvó, hagyománytisztelő és a nőt nőnek, a férfit férfinak nevelő gondoskodást, amellyel szintén nem sűrűn találkozhatunk a világnak ezen a „felvilágosult” térfelén.

MustangAz egész filmet végigkíséri ez a kettősség, ez az ingatagság. Mintha maga a rendezőnő is bizonytalan volna világlátását illetően: a lelke legbelsejébe vésett török tradíciók harca ez a betörő és lassanként mindent felülbíráló modernizmussal szemben.

A film legbensőségesebben megörökített, legtisztább jelenetei ennek ellenére mind-mind azok a momentumok lettek, amelyek a hagyományokra épültek.

Búcsú török szokások szerint a házasulandó nőtől az esküvő előtti estén, őszinte mosolyok a házaséletre felkészítő főzőlecke végeredményének tesztelését követően, pihenés és idilli nyugalom a ház kertjében női körben, egy mámoros tánc az esküvőn. És akkor Ergüven azt mondja, hogy ez így nem jó, nem szép, nem igaz. Hiszen nézd csak! Az a másik nővér, aki nem szerelemből házasodott, az hogy szenved! Nézd, a nagybácsi – aki egy 10 évvel ezelőtti tragédia folytán apjuk helyett apjuk lett a lányoknak – egy zsarnok, mert félti a lányok jó hírét és ügyel az erkölcsös nevelésükre! És nézd a zsémbes, elmaradott nagymamát, aki a női sors, a női lét, a nőiség kifejezésének minden kis apró trükkjére próbálja megtanítani a testvéreket, csak egy „házassággyáros”, egy „háziasszonyképző szigorú nevelőnője”, aki persze soha nem volt boldog – tételezi a rendezőnő ezer apró utalásra fűzve.

Mi hát a boldogság? Teszi fel a kérdést Ergüven, és rögtön meg is válaszolja a nyitójelenetben. A boldogság az ezer kilométerre fekvő Isztambul, a modern, pezsgő török világváros, ahová minden vidéki lány kívánkozik, ahol a konzervativizmus partjait lassanként erodálja a kék tenger, ahol a hagyományokat lerázva egy új világba léphet be az utazó. Ahol nem őrzik féltőn, kincsként a lányok szüzességét, ahol nem rohannak nőgyógyászhoz szűzhártyavizsgálatra, ha nem vérzett a menyasszony a nászéjszakán, ahol a nőt várja a szabad szerelem mint mindenek felett álló, elérendő cél. Ahol a nagymama által varrt hosszú szoknyát nem kell combig felszakítani, mert sokat mutatóra szabták. Ahol nincsen erkölcscsősz szerepében tetszelgő nevelőapa, ahol nem a férfi az úr a házban, ahol a nőnek nem kell ügyelnie erényeire, mert azok nem lesznek többé fontosak. Ahol ott terebélyesedik a Boszporuszon átívelő híd világ és világ között: a zárt és a nyílt között, a tradicionális és a modern között, a konzervatív és a szabadelvű között. És ez az Isztambul, a szabadságnak eme szimbóluma jelenetről-jelenetre visszatér, hol konkrét formában egy újsághirdetésben, hol bújtatva a sorok között egy nagy francia forradalmat ábrázoló képeslap formájában, hogy végül látszólag győzedelmeskedjék, ahogyan a film végi snittek egyikében az autóbusz lassan, a felkelő nap sugarai közepette – mintegy „újjászületésként” – ráhajt arra a bizonyos hídra. De valóban boldogságra talál-e ott a musztángként, zabolázatlanul rohanó nő?

MustangErgüven önmagának is hazudik, amikor utalásai közepette azt mondja: igen – és valahol tudja ezt ő is jól. Különben nem vetette volna közbe, hogy a török hagyományok szerinti, Allah áldása alatt köttetett házasság is lehet boldog, ahogy boldogságra lelt Ece, a második nővér, vagy nem ábrázolta volna annyira semmitmondónak az idegennel történő, tízperces „szerelmi” aktust a hátsó ülésen. Akkor nem duruzsolt volna a tévékészülék a háttérben arról, hogy a mai török nők mennyire mások, mint elődeik voltak, hogy kiveszett belőlük a báj, hogy többé már nem pirulnak férfitekintetek kereszttüzében. Akkor nem lett volna ott a szúrós kérdőre vonás egyik lánytestvér szeme villanásában sem, amikor másikuk az éjszaka közepén titokban fiú után szaladt.

A rendezőnő koncepcióját a szerelem köré, azon belül is a szerelmi és a hagyományos, szülők által elrendezett – itt leginkább sanyarú kényszerházasságként megjelenő – házasságok közti ellentétre építi öncélú feszültséget és ellenérzéseket generálva a nőkben, ahol a szerelem a szabad választás, a szabadság eszményének megtestesüléseként funkcionál. A modern Európában felnőtt nőként idegennek hathat a szülők általi párválasztás gyakorlata, hiszen általában véve mindannyian a magunk választotta, szerelmen alapuló párkapcsolatunkra kívánunk majd idővel Istentől áldást kérni, mégis, elnézve a filmben megjelenített hagyományos-modern törésvonal dualitásának mentén felépített karaktereket, az előbbiek csoportja a maga harmóniájával, belső békéjével és szeretetteliségével miértek sokaságát vonja maga után.

ErgüvenDeniz Gamze Ergüven

Miért gondolja Ergüven – és még rengeteg nő ezen a világon –, hogy az elavultnak vélt „kényszerházasságokra” a válasz egyedül csak a szexuális felszabadulás, a szabad szerelem, az idegenekkel eltöltött tízperces légyottok, a női lelket megerőszakolva önmagunk és testünk felelőtlen áruba bocsátása lehet? Miért teszi nevetség tárgyává a szüzesség őrzését, lehetőséget nyitva így azoknak a szerencsétlen eseteknek, ahol a tizenéves lányok örök életre szóló sérüléseket szenvedhetnek egy nem megfelelően megválasztott partner erőszakosságából, nemtörődömségéből vagy önzéséből kifolyólag? Miért úgy tekint saját nemére, mint valami szégyellnivaló állapotra, amely alól felszabadulni egyedül úgy lehet képes, ha férfias attitűdöket erőltet magára? Ma már alig-alig alakul ki nők között mélyebb barátság, ha csak nem tiszta lelkek találkozása történik, – a filmben megjelenített női közösségről csak álmodni lehet – s ezeknek a barátságoknak is kevés kivételtől eltekintve mindig vége szakad akkor, ha feltűnik egy olyan férfi, aki mind a két nőnek egyformán tetszik s az egyikkel kapcsolatba lép. A nőből is vadász lett, holott valamikor ő volt a vad tudva azt, hogy előbb-utóbb elejtik őt, így lényegében szükségtelen volt vetélytársként tekinteni nőtársaira, maximum a „minél jobb parti” elvén tette ezt.

Ma pedig már egyéjszakás kalandokért is képesek ölre menni az emberek, s a bensőségességet, a bizalmat, a hűséget ezerszámra áldozzák fel a könnyen megkapható, vásári szenvedélyek oltárán.

MustangTévedés azt gondolni, hogy a musztáng által szimbolizált szabadságot csak a tradíciók megtagadásával lehet elérni. A tradíciók nem mondanak ellent a szabadságnak, sokkal inkább felékesítik azt.

Valahol itt kell keresni a Mustang tragédiáját is: a rosszul értelmezett, önző szabadság örök hajszolása közepette, a becsapott lélek nyughatatlanságra ítélt, végeláthatatlan vágtatásának nyomvonalában. Ergüven, mint a csapnivaló idomárok egyik kései unokája, kiengedte a szellemet a palackból, s hátaslovából vad, tajtékzó bestiát alkotott mely vágtat és vágtat, szétrombolva minden útjában álló gátat, ledöntve minden tabut, míg végül élete végén nyomorultul és tragédiájából semmit sem értve kileheli lelkét. Azoknak pedig, akik ebben az ámokfutásban nem hajlandóak részt venni, adjon megerősítést az, hogy – ahogyan a filmben is megjelenik – nem lehet csak Isztambul a kizárólagos cél, hiszen azok, akik a hagyományok és Istenük mellett kitartanak, elnyerik jutalmukat. Ne feledjük,

ebben a filmben egyedül egy nő sorsa ért biztosan boldog véget: és ő a hagyományok szerint házasodott.

Mindennek ellenére tehát, Ergüven végül nyitva hagyott egy kiskaput.

Kegyes Angéla

Facebook Comments

Válaszoljon

Az email címet nem tesszük közzé.