Keserű méz

Polanski. Nagy rendező, mondják dicsérői. Sokan vannak ilyenek. Nevét sokszor hallottam, filmjét keveset láttam. Még nem talált meg, úgy igazán, ahogy mondjuk Malick vagy éppen Tornatore. Lehet, hogy nem is fog. A Zongorista, ez ugrik be először, tetszett is, de vagy tíz éve láttam. Aztán újságcikkek úsznak elő néhány évvel ezelőttről, feldereng egy régi liliomtiprási ügy, szexbotrányok, ilyesmi.

Tegnap találkoztam vele. Felkavaró élmény volt. Nem szelíd, nem szép, állatias és durva. Ösztönszerű. Perverz. Mégis izgató. De nem érzékien, hanem rútul, szégyenkezve az. Démonikusan, talán így is lehetne fogalmazni. Nigel lettem, az egyik szereplő. De Nigel talán nem is Nigel, nem úr, nem angolosan angol férj, csak egy metafora. Ő mi vagyunk. Én voltam. A nézők, akik minden borzadásunk és ellenszenvük ellenére tovább hallgattuk őt, Oscart, vagy magát Polanskit, amint a szánalmas tolószékében ülve szexuális gyönyörökről, fékezhetetlen vonzódásról, az élvezetek végletekig fokozásáról, őrültségekről, nyomorúságról, megaláztatásról, kínról, bosszúról beszélt. Egyszerre taszított és vonzott. Nem tudtam otthagyni. Nigel sem tudta.

Keserű méz

Polanski, vagyis Oscar, meggyalázta a szépséget. Az ártatlanságot, a tisztaságot. Ezt már rögtön a film elején bevallotta, amikor először találkozott Mimivel, a buszon. Azt mondta, vonzotta a gyermeki ártatlansága, a tisztasága, a szépsége. Aztán kereste őt, mint egy megszállott, a rabjává lett, és amikor találkoztak, nem tudott vele mit kezdeni. A szintjére rántotta. A minden emelkedettséget és fenséget, lelki és szellemi szintet nélkülöző, egyszerű, állatias szexualitás és testiség szintjére, ahol nem számít semmi, csak a mellek, a nemzőszervek, a nyelv, a száj, a testnedvek, az orgazmusok, és ezeknek az egyre perverzebb formában történő végletekig hajszolása. Malacként röfögni a szőnyegen, lehugyozni a tv-t, aztán egymást, pengeéles borotvával izgatni a másikat, majd kéjesen lenyalni az arcról a kifröccsenő vért, mert ennyi maradt. Soha nem is volt több. Lehetett volna, Miminek lehetett volna, csak nem Oscarral.

Mimi más volt, sokkal több, mint Oscar. Gyönyörű és ártatlan, és szerette a férfit. Akkor is szerette, mikor az már ráunva testére másoktól várt kielégülést. Akkor is, amikor a férfi folyamatosan megalázta, megnyomorította, szidta, bántotta. És ahelyett, hogy felismerte volna a nőiségnek ezt a brutális erejű és teljesen irreálisnak tűnő odaadó természetét, szadista kéjjel tovább alázta, mert ennyire volt képes. Mert teljesen méltatlan volt ahhoz a nőhöz. És

miután kifacsarta a nő testét, hát kifacsarta a lelkét is, megteremtve így a bestiát. A boszorkányt. A női létezés sötét oldalát. A bosszúszomjas, alattomos és jégszívű szörnyeteget. A másik Mimit.

bitter-moon01

Ez a Mimi beteg volt. Kínozta a balesetéből kifolyólag tolószékbe kényszerült Oscart. Ő lett a gondozója, aki jéghideg vízben fürdette, aki egész éjszakára a tolószékben „felejtette” a férfit, hogy az maga alá csináljon és megszégyeníthesse, aki a szeme láttára adta oda magát egy másik férfinak, csakhogy tovább kínozhassa. Aki az erényes, nős férfiak elcsábítására specializálódott. Aki azt akarta, hogy beleszeressenek, aztán faképnél hagyja őket és elvegye a legkedvesebb kincsüket. Mert az övét is elvették. Tündérből boszorkánnyá lenni. A létezés furcsa játéka.

Hányszor és hányszor történik meg, hogy magunkhoz méltatlan partner karjaiban kötünk ki, és mégsem szakadunk el, hanem kínlódunk. Nem állunk fel. Nem értjük, miért él valaki szeretőként, nincs önbecsülése, mondjuk. Nem értjük, miért nem lép ki valaki a bántalmazó kapcsolatból, nincs ereje hozzá, gondoljuk. És ezek akár igazak is lehetnek, de a fő ok talán az, hogy nők vagyunk. Hogy van valami bennünk, valami a természetünkben, amit akkor sem tudunk levetkőzni, ha száz és száz modern kézikönyvet olvasunk el, vagy száz és száz előadást hallgatunk végig arról, hogyan kell öntudatos, okos nőnek lennünk, aki sikeresen mozog a világban, aki férfias tulajdonságokkal ruházza fel magát, hogy ne sérüljön. Az odaadással nincsen baj. Az a nő sajátja, hiába próbálja elnyomni. A baj a méltatlan partnerrel van. Hogy sokszor szinten alul választunk, mert félünk, vagy önbizalomhiányosak vagyunk, vagy nem ismerjük saját magunkat és lehet még vagy ezerféle variáció, és rossz tapasztalatainkból kifolyólag saját nőiségünk lényegét kérdőjelezzük meg, vagy tagadjuk meg. Rosszabb esetben fúriává, boszorkánnyá válunk, amit már nagyon nehéz meggyógyítani.

bitter-moon03

Nem tudom, hogy Polanski miért alkotta meg ezt a filmet, milyen célból. Mégis, minden durvasága, perverzitása, gonoszsága ellenére megéri. Mert egy bizonyos szemszögből nézve még taníthat is valamit. Nem biztos, hogy a rendező és én örök barátságot kötünk, de az biztos, hogy kíváncsivá tett.

Kegyes Angéla

A tisztánlátás kedvéért álljon itt néhány okkult színezetű adalék a rendező valódi kilétét illetően (a szerk.): 

  • Polanski számos rejtett szimbólummal dolgozik a filmjei során. Illetve személyes tapasztalata is van démonikus szekták terén.
  • Sharon Tate színésznő, az egyik volt felesége, nyolc hónapos terhes volt a gyermekükkel, amikor Charles Manson rituálisan meggyilkolta. Polanski saját otthonában történt a gyilkosság. Négy másik ott tartózkodót is megöltek.
  • A Rosemary gyermeke című filmet is Polanski rendezte, 1968-ban. Egy évvel az állapotos felesége rituális meggyilkolása előtt. A filmben egy nő a sátán gyermekét hordozza.
  • A Rosemary gyermekét abban az úgynevezett Dakota-házban (ez a ház neve New Yorkban) forgatták, ahol pár évvel később meggyilkolták John Lennont.
  • A Polanskihoz hasonló rendezőknek bejárásuk lehet bizonyos körökbe. Talán maga a film is egy rituálé. A kilencedik kapu, amelyben sátáni rituálékat tartalmazó ősi könyv megszerzéséért megy a harc, határozottan ezt a benyomást kelti.
Facebook Comments