És neked mit jelent 45 év?

Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján! (Zsoltárok 139)

Ma már szinte ritkaságszámba menő, 45 évnyi, együtt leélt házasság és az esőáztatta, csöndes vidéki Anglia, idős, egymáshoz szokott értelmiségi házaspár, néha zongorajáték, Liszt vagy éppen Mozart, közelgő évforduló, meleg otthon, angolosan kimért, mégis érzelmekkel teli együttlétek, néhány szereplő, még kevesebb helyszín és a másodpercek alatt mindent felülírni képes múlt nyomasztó, lélektépő súlya. És az a bizonyos másik nő. A Nő. Nő a múltból. Nő 45 évvel ezelőttről.

Nagyjából ez az Andrew Haigh által rendezett, 2015 őszén bemutatott 45 év című brit dráma felskiccelt vázlata, amelynek női főszerepéért Charlotte Ramplinget európai díjjakkal és Oscar-jelöléssel jutalmazták, nem véletlenül. A színésznő rajongóinak kötelező darab.

Lassú film ez, hosszú kivárásokkal és elnyújtott tájképekkel, beszédes hallgatásokkal, a különféle emóciókat előhívó és felerősítő filmes fogásokhoz, gyors ritmusú mozikhoz szokott többség számára éppen ezért unalmas és befogadhatatlan, érdektelen. „Többször is bealudtam… talán azért különleges ez a film, merthogy rendkívül unalmas.” „Unalmas, vontatott, semmi nem történik a filmben, kár volt pénzt áldozni rá.” És folytathatnánk az ehhez hasonló, értetlen nézői megjegyzések sorát, amelyek, tegyük hozzá, egyre gyakoribbak az olyan filmművészeti alkotásoknál, ahol a mindig rohanó, vibrálásra és folyamatos, azonnali élményekre éhes felgyorsult világunkba visszacsempésznek valami elfelejtett, letűnt nyugodtságot. Amolyan hirtelen hagyjunk abba minden foglalatosságot, üljünk le egy karosszékbe és legalább öt percig figyeljük a csöndet és közben magunkat úgy, hogy az égvilágon semmi mást nem csinálunk típusú gyakorlatot, amelynek olvasatán csak legyintünk egyet, hogy ugyan már, öt percig mindenki képes semmit sem csinálni… próbáljuk csak ki, fájdalmas eredményekre juthatunk.

45-evOlyan filmek ezek, ahol látványos, tányértörő drámázások helyett leginkább a tekintetek és a szemek beszélnek – sok esetben szimbólumok –, ahol a szándékosan könnyfakasztóra megírt dialógusok és az ehhez igazodó zenei betétek és vizuális megoldások helyett egy-egy szó vagy gesztus, és az azok mögött meghúzódó, mindenféle rendezői szájbarágástól mentes, akarattól függően elérhető, végtelenül mély tartalom a nézőt önálló gondolkodásra és beleérzésre készteti. Főleg keleti rendezők esetében (Abbas Kiarostami vagy Semih Kaplanoglu) megfigyelhető az efféle történetvezetés – Kaplanoglu filmjeiben például a megírt párbeszédek száma gyakorlatilag a nullával egyenlő – nyugaton egyre ritkább, mondhatni kihalt, kísérleti jellegű, rendkívül kis költségvetésű, független filmes daraboknál még fellelhető. Éppen ezért tölt el mindig nagy örömmel az, ha jön egy ismertebb európai rendező, és a várható, anyagi értelemben vett bukás ellenére is bevállalja ezt a stílust.

Andrew Haigh pedig bevállalta. S hogy filmje unalmas lenne? Vagy éppen semmitmondó? Hogyan lehet semmitmondó egy olyan szituáció, ahol az adott momentum, egy élettelen, a múltból felderengő, majd szinte minden addigit felperzselő alak negyvenöt évnyi közös élet értelmét másodpercek alatt, alapjaiban képes megrengetni? Egy olyan alak, amely fizikálisan nincsen itt, és mégis itt van. 47 éve halott, mégis fojtogatóan valóságos. Itt van a férjem minden mozdulatában, minden gondolatában, életének minden meghatározó pillanatában, a ház legapróbb zugában, fent a padláson egy dobozban a lomok között, parfümként keringve a megfáradt levegőben, életre kelve a vetítőgépben, benne a kutya ugatásában, a soha meg nem született gyermekünkben. A felismerés pedig újabb kérdéseket szül. És akkor ki vagyok én? Mit jelentek? Mit jelent a házasságunk? Mit jelent a szexualitás? Mit jelent a közösen megélt idő? A közös barátok? A közös ház? Az emlékeink? Mit jelent 45 év?

45-evHaigh nem válaszol, a megoldást nem rágja a szánkba, nem él Hollywood-i eszközökkel, nem zárja le hepienddel, sehogy sem zárja le, nyitva hagyja, ránk bízza. Lesz, aki azt mondja majd, külön kell, hogy váljanak, hiszen az életük illúzió volt csak, ámítás. Más majd úgy fogja gondolni, ennyi együtt töltött idő után meg kell tudni bocsájtani. Megint más nyilvánvalóan ürügyként fogja használni a minden férfi csaló gazember típusú hozzáállásának igazolására, s olyan is lesz, aki a házasságot kérdőjelezi majd meg, ugyan minek az, a végére mind idejutunk, jobb tehát meg sem házasodni.

Mintha az élet fekete lenne vagy fehér, egy eldöntendő kérdés, ahol hiányoznak az árnyalatok. A rendező sem adott választ, mert nincs emberi válasz. Az élet komplex, benne tökéletesen egymásra vagyunk utalva, és mindig pontosan ott vagyunk, ahol lennünk kell. Azokkal az emberekkel, akikkel lennünk kell, abban a szituációban, amit meg kell élnünk, hogy aztán legyen hová fejlődnünk. Az okokat és az onnan kiinduló pozitív változásokat nem látjuk azonnal, van, hogy csak évekkel később értjük meg őket. El kell fogadni az adott szituációt és átadni magunkat neki, ez az első és legnehezebb lépés. Istenre hagyatkozni. Piszkosul nehéz, olyan évszázadok örökségének fölénk tornyosuló súlya alatt, ahol az ember Istennek kiáltotta ki magát, miközben a legmélyebb mélységekbe züllött alá.

A felfuvalkodott gőg és saját magunk, emberi mivoltunk hamis istenítése helyett újra Istent kell állítani a középpontba.

Kierkegaard így ír: „Ha a te akaratod nem egyezik az övével, gondold meg, hogy sohasem menekülsz tőle, adj hálát néki, ha ő szelídséggel, vagy szigorúsággal megtanít téged arra, hogy akaratodat összhangba hozd az övével.” Amíg ezt nem látjuk be, amíg nem tanulunk meg elfogadni helyzeteket, addig újra és újra lefutjuk ugyanazokat az önmagukba visszatérő, sehová sem vezető köröket, míg végül átlépünk egy másik életbe úgy, hogy örök harcaink, frusztrációink és elégedetlenségeink közepette ebben az életben a legfontosabbat felejtettük el: élni.

Hiszem azt, hogy az utolsó jelenet végén Kate nem a menekülést választotta. Talán távozott a partiról, keresett egy csendes, sápadtbarna őszi angol mezőt, leült és a csöndben maga mellé engedte Istent.

Kegyes Angéla

Facebook Comments

Válaszoljon

Az email címet nem tesszük közzé.