Médiavadász

A madár az ász

OSTROV

Anatolij, a bűnös szent – A sziget című film elemzése

Ez az írás azonos című videónk szövegének lejegyzett és minimálisan módosított változata.

Anatolij bűnös ember volt. Fiatalon megbocsájthatatlan dolgot követett el. A legnagyobb bűnök egyikét. Megölt egy embert. De nem elég, hogy gyilkolt, egy utolsó, gyáva, áruló, hitvány féregként gyilkolt. Nyüszítő korcsként könyörögte ki magát a halál karmaiból. Anatolijnak megkegyelmeztek, majd ezt követően ortodox szerzetesek közé került. Nem ő akarta ezt, a sors rendelte így. A vallásos közeg és Anatolij egyre ébredő lelkiismerete nem engedték, hogy a szerzetes szemet hunyjon tette felett. Meg kell hagyni, Anatolij egy dologban mégiscsak bátornak bizonyult: szembenézett azzal, amivel szinte lehetetlenség szembenézni. Ahelyett, hogy szépítette, elkendőzte, tudatalattijának legmélyebb bugyraiba száműzte volna a történtek emlékét, felvállalta a terhet, hátára vette a többmázsás keresztet, és ha a pontos okát nem is fedte fel másnak, beismerte: bűnös lélek ő, aki tettére mentséget nem hozhat, megbocsátást nem remélhet. Anatolij éjt nappallá téve tüzelőt talicskázott a kazánházba, ami egyben otthonaként is szolgált, ágya egy szénkupac volt, imahelye a kietlen puszta. A személyes dicséretet sértésnek, csodatevő erejét és bölcsességét pedig Isten tréfájának tekintette, amire nem szolgált rá, és amit több életnyi vezekléssel sem érdemelhetne ki.

Anatolij bűne összeforrt a személyével. Anatolij ha magára tekintett, a bűnt látta, és ha a bűnre tekintett magát látta. E két dolog a szemében a gyilkosság pillanatától fogva megszűnt különállónak lenni. Valahol persze minden igaz hívő így látja ezt. Csakhogy Anatolij tulajdon bőrén érezte is, amit a többi ember csak fogalmi szinten tud. Mert az ő testét szó szerint a bűn pokoli lángjai perzselték. A szerzetes ugyan nem halt meg, és nem került a pokolba, de lényegében valami mégiscsak meghalt benne, és az állapot, amibe került, tényleg pokoli volt. Nem átlagos szerzetes volt, aki imádságait, bűnbánásait, napi teendőit megszokásból, jóhiszeműségből, hitbuzgóságból végezte. Anatolij nem kötelességből imádkozott, hanem kényszerből, testét nem azért sanyargatta, mert a fogadalma ehhez kötötte, hanem mert saját személyét teljességgel megvetette, Isten után nem azért vágyott, mert magasztos dolog, ha valaki így tesz, hanem mert ő volt az utolsó és egyetlen mentsvára. A világi kísértéseket sem úgy utasította el, mint mások: a múlt hitvány emlékképei gondoskodtak róla, hogy messzire riasszák azokat.

Istenkáromlás-e vagy sem, kimondom, Anatolijt a bűne tette naggyá. Anatolij a bűnének köszönhetően undorodott meg végérvényesen a testétől, a személyétől, a földi élet hívságaitól. A szerzetes hitét a bűn táplálta, csodatévő erejét a saját gyarlósága iránti megvetése kölcsönözte, Istenben való bizalmát bűnnel egylényegű esendő személyének totális elutasítása fűtötte. Anatolij tudta, hogy ha meg akar szabadulni a bűntől, akkor egyszersmind meg kell szabadulnia a személyétől, vagy ami ugyanaz, attól a hamis éntudattól, amivel a legtöbb ember tévesen azonosítja magát. Bölcs, nagytudású, hasonlóan szentéletű társai mellette esetlen gyermekekként mutatkoztak, akik lelkét az önösség láthatatlan démonai, a személyiségükhöz való ragaszkodás erői kísértették. Csipetnyi büszkeség, árnyalatnyi irigység, leheletnyi kényelemközpontúság. Még nem szakadtak el eléggé a világtól, még nem vágyakoztak kizárólagosan Isten után, mert még nem ismerték a bűn legsötétebb árnyalatait, amitől Anatolij már harminc éve töretlenül szenvedett. Anatolijt a bűntől való rémület vezette Istenhez, és csakis Istenhez. Anatolij akkor, ott, a hajón, azon a szörnyű estén, amikor nadrágjába hugyozva, a kocsonyaként remegő kezében tartott pisztollyal lelőtte a kapitányát, meglátta, milyen az igazi istentelenség, és többé egyetlen pillanatot sem akart Isten nélkül eltölteni.

Anatolij bűne alól később feloldozást nyert, azért is, mert kiderült, a férfi, akit halottnak hitt, nagyon is él, és azért is, mert a férfi, akivel különös utakon újra találkozott, meg is bocsájtott neki. Tényleg túlélte, vagy csak Anatolij szüntelen imádkozása élesztette fel a halottnak hitt kapitányt? Bárhogy is legyen, üdvének fő oka mégsem ez volt. Anatolijt elsősorban az a hiszem mentette meg, hogy ölt. És mert azt hitte, hogy ölt, érdemtelennek tartotta magát az életre. És csakis így tarthatta magát teljesen érdemtelennek arra. Egy olyan dolog birtokosa volt, ami nem járt neki. Mert életét nem kiérdemelte, hanem megszánták vele. Anatolijnak azon a sötét, hideg, istentelen éjszakán meg kellett volna halnia. És ő ezzel nagyon is tisztában volt. Ezért Anatolij bizonyos mértékben már életében eldobta az életét. És pontosan ettől vált méltóvá az életre. Mert kevésnek tartotta magát hozzá, mert nem tekintette a sajátjának, mert nem kötődött olyasmihez, ami véges és esendő. Ahogy a bibliai tanítás is mondja, „elveszítette életét, hogy megtalálja azt”. És neki ez az élmény kellett ahhoz, hogy az életet eldobja és egy magasabb szinten újra megszerezze. Hogy meglássa, a halálnál csak egy rosszabb van, az élethez való görcsös ragaszkodás. Anatolij elmenekült az élettől. De nem úgy, mint az öngyilkosok. Nem a nihilbe menekült. Istenhez futamodott meg az élet elől. Anatolij, a szent őrült, a bűnös bölcs végül megtért Istenhez. De itt hagyta nekünk csodás történetét, hogy példaként szolgáljon Istenhez vezető rögös útjainkon.

Facebook Comments
Tetszett? Légy a vadásztársunk! Támogasd munkánkat könnyen és egyszerűen a Patreonon!
A szigetelemzésfilmajánlókereszténységortodoxiaOstrovvallás

Médiavadász • 2021-02-15


Previous Post