A tömegsportok negatív aspektusai

A sportokat általában különböző értékekkel hozzuk összefüggésbe: determináció, áldozat, teljesítmény.

Szolgálhatnak értékek alsórendű célokat? Hamis kontextusban az egyébként pozitív értékek ellenkező előjelet kaphatnak. Az alábbiakban a tömegsportok tíz olyan aspektusát összegyűjtöttem össze, amik vészjóslóan hamis kontextusra irányulnak.

1. Egy illúziót jelölnek ki célnak: a mennyiségileg többet (a magasabbat, a gyorsabbat, az erősebbet, stb.).

2. A modern sportok a progresszivizmus tendenciájába illeszkednek, mely szerint a dolgok idővel feltartózhatatlanul egyre jobbá válnak. A hamis elvek (illúziók) mindig korrupciót szülnek. Ahhoz, hogy a jobbként felfogott több illúzióját fenntartsák, a sport ügynökei progresszív lépéseket tettek: a dopping mára általános; nem lenne meglepő, ha a génmódosítás vagy a testbe ültetett segítő eszközök (transzhumanizmus) jelentenék a következő lépést.

3. Ez az illúzió látszólag kevésbé veszélyes a „rajongókra” vagy a nézőkre nézve, mint a sportolókra, akik életük körülbelül egy negyedét a sportra áldozzák – már ha szerencsések és 20-25 éves korukban abbahagyják és tovább tudnak lépni; a legtöbbjük erre képtelen, és ha kénytelenek is abbahagyni, életük hátralevő részében többnyire csak tengődnek.

4. Mindenkire a csak csináld (ne kérdezz) mentalitás jellemző, ami megmagyarázza a következő pontot:

5. A sportot bürökraták promótálják, fejlesztik és menedzselik. Csak ők képesek bármit megtenni anélkül, hogy az alapokat kétségbe vonnák. Ha a sportban csak egy szikrányi magasabbrendűség is lenne, nem az lenne, ami.

6. A sport mára ostoba szórakoztatássá fajult, és (pontosan emiatt) nagy üzletté vált. Nehéz nem észrevenni a közös nevezőt az üzlet, a szórakoztatás és a sport között.

7. Mindössze groteszk paródiái maradtak fenn az olyan minőségi tényezőknek, amik valaha értelmet adtak a sportnak: vasakarat, elkötelezettség, áldozat és a kitűzött cél elérését koronázó siker.

Ezek a tényezők csak akkor pozitívak, ha igazi princípiumokon alapulnak, tehát ha egy vertikális beállítottságot tükröznek és felfelé mutatnak. Ugyanakkor nyilván akkor is képes valaki vasakartra, elkötelezettségre, áldozatra és (mennyiségi) teljesítményre, ha nem rendelkezik olyan intellektuális képességekkel, amik a princípiumok megragadásához szükségesek. Ebből a szempontból – nem sok túlzással – a világ leghosszabb sáljának rekord időn belüli meghorgolása körülbelül annyi tiszteletet érdemel, mint az olimpiai aranyérem pingpongban vagy súlyemelésben.

A klasszikus értelemben vett olimpiai magasságok meghódítására nincs esély az intellektus nélkül.

8. Ha még lennének kétségek a sport negatív aspektusaival kapcsolatban, elég szemügyre venni a rajongókat!

9. Az önkontrol hiánya! Ez azt is jelenti, hogy hiányzik a stílus. A túlnyomó többség mára már arra is képtelen, hogy a sportszerűségnek akár a látszatát is megnyilvánítsa.

Képtelenek elegánsan, mintegy érintetlenül maradva nyerni és félelem, vagy (minimum ideiglenes) összeomlás nélkül veszteni.

Arról, hogy milyen mértékben teher az ideiglenes önkontrol (amire nyilván szükség van az áldozathoz és az elkötelezettséghez), könnyen képet alkothatunk, ha figyelembe vesszük a party légkört az olimpiai faluban, amikor az olimpikonok végre leeresztik a gőzt (angol nyelvű anyag a látszólag kielégíthetetlen óvszer keresletről).

10. Identitászavar: a mennyiségi teljesítmény hamis büszkeséggel párosul. A rajongók sportolók által kiváltott büszkesége talán a legkomikusabb példája ennek a zavarnak, amit csak a sportesemények által kiváltott nemzeti büszkeség képes meghaladni.