A dán lány kritika

„A felvilágosodás kori eszmék elterjedése után az emberek már nem hittek olyan rendíthetetlenül a többé-kevésbé vallási alapú kinyilatkoztatásban, hanem átadták magukat az értelemnek és a tudománynak. Ezért a transzcendens – a lelkiség – megszűnt ismeretszerzési forrásnak lenni. Sőt, mi több, a dolog az ellentétébe fordult át. Minél kevésbé hitt valaki a mítoszokban, a vallásos elbeszélésekben, annál közelebb kerülhetett a valósághoz. Nem a Nap kelt fel és ment le, a Föld járt a pályáján. Az embert nem 6000 éve teremtették, évmilliók alatt zajlott le az evolúció. A Föld nem volt többé a világegyetem középpontja, hanem egy bolygó a sok közül egy látszólag üres univerzumban. „Én nem látok innen semmilyen Istent” – jelentette ki Gagarin a ’60-as években. Nincs halhatatlan lelkünk, szexuális és agresszív késztetéseink irányítanak.” (Owe Wikström)

Idilli, nyugtató, kissé melankóliába hajló zene, csodálatos, borongós, háborítatlannak tűnő dán táj. Fák, partok, madarak. Az első néhány perc olyan, mintha a világon minden rendben volna, mintha Isten óvó tekintete őrizte volna a filmkockákat, mintha a rendező megundorodva mindenfajta kifordultságtól, valami egyszer volt-elveszett visszahozatalára tenne merész kísérletet, hogy aztán a legálságosabb érzelmi manipulációval operálva, a manapság oly divatos gender-propaganadával a földbe döngölje a néző lényének azon maradék részét, mely a sár helyett valahová a magasba vágyott volna.

Néztem ezt a filmet, Tom Hooper Dán lányát, és közben csodálattal vegyes borzongással fogadtam be azt, amit ez a brit rendező művelt

a filmművészet eszközeinek segítségével adott bepillantást abba, ahogyan ez az ezer sebből vérző, modern világ működik.

Ahogyan manipulálnak minket. Ahogyan az érzelmeinkre hatva lelkiismeret-furdalást keltenek bennünk azért, mert (még) normálisan gondolkodunk. Ahogyan kifordítják magából az Istent. Ahogyan megtagadják. Ahogyan egyetlen mondattal megkérdőjelezik teremtői tökéletességét. Ahogyan a normalitást őrültségként, az őrültséget normalitásként tálalják. Ahogyan a férfiból nő lesz, a nőből pedig lelkileg férfi. Ahogyan szépen lassan, évtizedek tovalibbenésének árnyékában minden kifordul önmagából.

A történet könyvadaptáció, látszólag egyszerű, 2016-ban pedig – és ez is igazán sokatmondó – aligha lehet meglepő: 1926-ot írunk, adott egy dán festő házaspár, ahol a tehetségesebb, ám ránézésre sem túl sok férfiassággal megáldott férj, Einar Wegener – alias Lili – egy szép napon rádöbben arra, hogy ő bizony nő.  Isten annyira elbénázta teremtését (!), hogy férfi testbe zárta, így felesége, Greta egy kisebb lelki sokk után, igazi odaadó hitvesi módra elkezdi egyengetni hites ura átváltozását (na meg a saját karrierjét), az első női ruhában pózolástól a nemi átalakító műtétjéig bezárólag. De miért írtam azt, hogy csak látszólag egyszerű ez a történet? Képzeljük el, hogy tükör előtt állunk és magunkat szemléljük benne. Néha rajzolunk egy ívet a kezünkkel, tükörképünk pontosan követi minden egyes mozdulatunkat. Aztán elidőzünk egy kicsit a tükörképünkön és rájövünk arra, amit egyébként tudunk, csak elsiklunk felette, hogy amit ott látunk, az mindennek az ellentéte. Ha a bal kezemet emelem fel, a tükörképem jobb kezét tartja feltartva, ha jobbra lépek egyet, a tükörképem balra. A dán lányt pont ugyanígy kell szemlélni.

Eddie RedmayneVolt már fogyatékos, transzvesztita és homoszexuális. Mi tagadás, Eddie Redmayne tud szerepeket választani!

A rendező azt mondja: nézz bele a tükrömbe, amit látsz, az a valóság, az a helyes. És mi belenézünk és a csodálatos látványvilág, a szép nők, a jóképű férfiak, a megragadó tájak, a giccsbe hajló párbeszédek keltette álságos hatás következtében úgy érezzük, hogy amit látunk, az valóban szép és helyes, az a valóság. Hogy a főszereplő sorsa valóban szánandó, hogy neki menekülnie kell testének börtönéből és mi akarunk lenni azok, akik kiszabadítjuk őt onnan, magasztaljuk feleségének odaadását miközben mártírrá avanzsáljuk őt, egy kicsit sírunk is vele és alig érezzük undorítóan perverznek azt, amikor először szeretkezik úgy a férjével, hogy az női hálóinget visel. Észre sem vesszük a tényt, hogy saját karrierjének felívelése, a férje árnyékából való kitörésének lehetősége mozgatja legbelül a szálakat, hiszen mely festményei láttán ámult el a közönség? Amelyeket férjéről készített, amikor az szépen lassan Lilivé változott. Nem hördülünk fel, amikor Lilit megcsókolja egy férfi és akkor sem kapunk a szemünk elé, amikor tükör előtt, péniszét két lába közé rejtve női testről álmodik, vagy amikor francia kurvához megy, hogy tőle lesse el, hogyan kell nőként megélni a szexualitást. Ám szokatlan ellenérzésünk támad az orvosokkal szemben, akik Lilit elmebetegnek, homoszexuálisnak, megbélyegezettnek nyilvánítják, és gyógyítani akarják. Felhördülünk, amikor a női ruhában tipegő férfit megverik egy parkban, 1930-ban. Hogy tehetnek ilyet!? És, végül egy emberként ujjongunk, amikor akad egy orvos, aki vállalja, hogy nővé operálja őt, majd sikeresen végrehajtja az első műtétet. Aztán végül elhangzik a bűvös mondat:

„Isten nőnek teremtett. Az orvos csupán meggyógyított a betegségből, mely ezt elfedte.”

És akkor megvetően gondolunk az Istenre. Hát erre sem képes? Akkor nem is Isten többé.  Észre sem vesszük, hogy Istent az orvos alá helyeztük, az orvost, az embert pedig Isten fölé.

Pont ilyen ez a film. Pont erre jó. Pont olyan, mint a világ, amelyben élünk, ami látszólag helyes, de jobban megnézve, a helyesnek az ellentéte. Ám ne feledjünk egy valamit: „Az igazság akkor is igazság, ha csak egyetlen ember képviseli, sőt akkor is, ha senki sem képviseli.”

A film lezárásában Isten elégtételt vesz és figyelmeztet, még ha a rendező erről nem is akar tudomást venni, vagy átértelmezi úgy, ahogyan azt napjaink propagandája megkívánja. Isten pontosan tudja, mit csinál.

Egy valamit megköszönhetünk Tom Hoopernek: hogy bepillantást engedett az érzelmi tömegmanipulálás boszorkánykonyhájába, ahol a világ történéseit kikeverik. Még ha akaratlanul is tette, akkor is.

Kegyes Angéla

Facebook Comments

Válaszoljon

Az email címet nem tesszük közzé.